2014. május 14.

Erdélyi lucskos káposzta libahússal


Az erdélyi mezőségi falvakban, köztük Bonchidán is  30-40 évvel évvel ezelőtt szinte nem volt ház, ahol ne neveltek volna libákat. Nappal azokat kicsapták a legelőre, Bonchidán a Szamos parti vásártérre, ahol a  libapásztorok, többnyire fiatal lánykák vigyáztak rájuk. Este mikor hazatértek, hangos volt az utca a libák gágogásától. Később aztán nem még engedték, hogy a libákat odatereljék legelni, és hely hiányában már csak a falú szélén lévő házaknál neveltek libákat. 
 Nyáron, amikor a télen vágott disznóból már elfogyott a füstölt csont is, jól jött egy-egy liba levágása. A püspökfalatból, szárnyból és nyaki részekből lucskos káposztát  főztek, a többi részből pedig pecsenyét sütöttek. Tálaláskor bőven kanalaztak a levesbe a zsíros házi tejfölből, és a kertből fejesedő piroshagymát ettek mellé. 

 Erdélyi lucskos káposzta libahússal

Hozzávalók: 1 liba nyaka és szárnyai, 1 fej nyári káposzta, 1 paprika, 2 paradicsom, 1 fej hagyma, 1 evőkanál liszt, 2 evőkanál libazsír, só, bors, fűszerpaprika, 1 csokor friss kapor és  csombor

Elkészítése: A hagymát meg a paprikát megpucoljuk és apróra vágjuk, majd egy evőkanál libazsíron megdinszteljük. Megszórjuk a fűszerpaprikával és felöntjük vízzel. Belerakjuk a feldarabolt libahúst, sózzuk meg borsózzuk és addig főzzük, míg a hús majdnem megfőtt. Ekkor hozzáadjuk a felvágott káposztát, az apróra vágott paradicsomot, a csokor zöldfűszert és puhára főzzük. A megmaradt libazsíron világosra pirítjuk a lisztet, csomómentesre kavarjuk egy kevés vízzel és berántjuk a levest, majd kiforraljuk. Tálaláskor tejfölt adunk hozzá. 


A recept megjelent  a 2014-es Erdélyi Konyha kalendáriumban. 



 A recepthez írt novellát Török Zoltán  írta, a történet kitaláció, de a helyet a Bonchidai vásártér ihlette. A képen lévő bicska, nem veszett el soha, nagyon vigyázok rá, hisz a 103 évet megélt Máthé Ferenc dédnagyapámé volt, aki mindig a fekete posztó lájbija belső zsebében tartotta és valóban azzal vágta a hagymát.


Boldog percek



         Előrenyújtott nyakkal támadtak, sziszegő hangot hallatva. Egy kóbor kutya túlságosan közel merészkedett, a gúnár és egy pár tojó azonnal nekirohant és elkergették. A kislány, a libapásztor aki alig volt magasabb mint a gúnár, mosolyogva szemlélte az eseményt. Nem messze volt a Szamos, de a vízhez közel nem mehetett, a sebesen hullámzó víz egy-kettőre magával sodorná a gágogó csapatot. Csak a rétig terelgette a szárnyasokat, ahol azok belenyugodva csipegették a füvet. Szabályosan legeltek. Csak akkor támadt némi nyugtalanság közöttük, amikor az a tekergő, hosszú szőrű, tarka négylábú oda andalgott, de hamar elbántak vele. Szerette ezt a rétet a kislány, a libákkal együtt. Tücsökciripelés, énekes madarak trillája és a közeli-távolban sebesen folyó víz hangja még sokszor, álmában is körülvette. A magasba most egy pacsirta cifrázta a dallamot, majd sebesen alábukva eltűnt a bokrok alatt. Az árterületet mindenütt fűzfa bokrok és égerfák tarkítottak, egy terebélyes szomorúfűz volt a kedvence annak az árnyékából figyelte a ludakat. Most is az alól fürkészte a bodorfelhőket, próbálta kitalálni milyen alakokat formáznak, tejfehér, puha anyagból  a magasba járó szelek. Az ott egy ház, szinte olyan mint az a nagy, emeletes amelyet megcsodált a múlt héten a városban. Amaz pedig egy kiscsikó, még lobogó sörénye is van! Jó móka ez a kitalálósdi, telik vele az idő. Délben haza kell hajtsa a libuskáit mert vendégeik jönnek, onnan a városból. Most már másodjára tűnik fel valami csillogó a hosszan húzódó fűzfabokrok felől, hirtelen elhatározással talpra szökken és elindul abban az irányba. De alig lép vagy kettőt, eltűnik a csillogás. Jobbra tipeg, balra fordul és ne, megint látszik. Szökdelve közelít, az utolsó métereken már fut is. Megint eltűnik a csillogás. De most már nem hagyja magát, alaposan szemrevételezi a bokoraljat. Néz, figyel, keres. És talál, talál bizony de nem akármit: egy zsebkést, egy bicskát. Kinyitva, ferdén támaszkodva, egy kisebb hangyaboly tövében ott csücsül a csillogást kiváltó penge, fekete nyéllel. Három szegecs fogja össze, az él kopott, vásott a sok fenéstől. Apró rozsdafoltok tarkítják, de nem annyira, hogy a pajkos napfény ne tudna vágtázni a pengéjén, csalogató csillogást varázsolva, ami most ide bolondította a kisleányt. Hümmögve szemléli, majd kezét nyújtja az öreg darab után. Megpróbálja összecsukni, ami biza nem könnyű. Közelről alaposan megnézi a zsebkést, majd ötlete támad. Vissza, hamar vissza a fűzhöz, ahol vág magának egy vastagabb ágat. Jobban mondva többször is nekiveselkedik a vágó műveletnek, míg végül bal kezében marad az ág. Nem lehet, hogy más ne tudjon a leletről, nannyó háza nincs messze, csak a libákat el nem hagyhatja. De most már az ággal felszerelkezve, hamar összetereli a gigázó csapatot és elindítja hazafelé. Serényen tipegnek a szárnyasok, némi méltatlankodás is vegyül a gágogás közé, hiszen ott kell hagyni a kövér füvet, de mese nincs, a vesszősuhogásnak kell engedelmeskedni. Haladnak egyre gyorsabban, mögöttük a kislány, bal kezében, magától távol tartva, ott a fenyegető bicska is. A közeledő zajra kilépik az ajtón a nannyó is, elballag a léces kertig. Nem érti mi történt, hiszen még alig tette oda az ebédet, fiáék jönnek ma délután a városból, nagyobb fazékkal készít ilyenkor. Az unoka, a libapásztor, a szomszédba lakó leányáé, szófogadó kislány, miért is siet most vissza a rétről, hiszen abban egyeztek, hogy ha a déli gyors tehervonat sípol a vízen túli vágányon, akkor jöjjön csak. Mikor a leányka olyan közel ér, hogy a lassú tűzön fövő paradicsomos káposzta birizgálja a szaglószerveit, boldogan elkiáltja magát: „Nézd, nannyó, mit találtam!”. Összevont szemöldökkel hunyorog a napfényben a fejkendős mamóka,  a kerítés lécei közt kezét nyújtja az unokája felé. Kezébe kerül a bicska, rövidlátó szemeihez közelíti azt. Fejcsóválva szemléli. Aztán kinyitja a kaput, félre áll a lúdtalpas csapat elől. A libák előrenyújtott nyakkal közelítik meg a vályút,  mert kövér kukorica szemek, garmadával állnak abban. A nagyapa is kilép a színből, ahol valamit fűrészelt. Nézi, hogy becsukódik a kapu, unokáját kézen fogva hozza az öreg párja. És kezébe adja a bicskát. „Ott találtam a bokrok alatt, tata!”. Nannyó mosolyogva közli: „Nem kellene megvárni a vasárnapot a cukorkával. Megérdemli   ez a copfos, szerintem azonnal. Nem a múlt héten hagytad el, amikor ágakat vágtál a kecskéknek?”. Csattanva csukódik a bicska, mindhárman megindulnak a ház felé,  ahol a sufniban várakozik a tartalék édesség. Mosolyogva lépkednek a fényesen kéklő ég alatt. Mikor a kislány ugrálni kezd, a két öreg is utánozza. Távolról nézve murisnak tűnik a ficánkoló két öreg, amint közrefogva, kézen vezetik az apró csemetét. De ők ezzel nem törődnek,  rég eltűnt fiatalságuk boldogság szellője suhint körülöttük. Mulandó, ritka percek ezek, amikor a sajgó derekat, a ropogó ízületeket elfeledve lehet fityiszt inteni a jövőnek. Csodálatos érzés!



Török Zoltán    

1 megjegyzés:

sedith írta...

Hú, de jó ötletet adtál! Hogy nekem miért nem jutott ez eszembe, mármint hogy a novellákat is betegyem a receptek mellé! :O

Libahússal még nem csináltam lucskost, a múlt héten volt füstölt marhacsonttal. Biztos nagyon finom. Mi csak éppen pirospaprikát nem teszünk bele soha, de nyáron nálunk is paradicsomlé helyett friss paradicsommal készül.

Printfriendly

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...